Néhány nap alatt a vak emberek által látott színvilág bejegyzésem és természetesen Norbi barátom lelkesedése elsősorban mozgatórugóként, nagy számú látássérült – teljesen vak – embertársam szívéhez eljutott, aminek mostantól egyáltalán nem fogok korlátot szabni, publikálok mindent, hogy mindenki láthassa, a látássérült ember, hogyan lát, hogyan gondolkozik. Nekünk látóknak, elképzelhetetlen, hogy milyen vakon az utcán közlekedni. Minap Norbi az utcán közlekedett és mert a járdaszegély le volt süllyesztve, neki koccant egy férfinak, aki a Norbi napszemüveges arcához fordult, majd pikírten odavágta: “Mi van, vak vagy? Nem látod, hogy itt állok?” – mire Norbi higgadtan csak ennyit mondott: Igen, vak vagyok! Távozáskor eshetett le a tantusz arrogáns embertársunknak, hogy a távozó ember kezében, ott virított az “eszköz”:
Norbi fehér bottal közlekedik!
Norbi bár mostanság minden bacilus barátja lett, megtisztelt egy kedves levélnyi újabb észrevétellel, melyeket ezúton osztok meg. Köszönöm mindenkinek, aki foglalkozik vak emberként ezzel a témával. Reméljük, sok látó ember figyelmét tudjuk felhívni arra, hogy a látássérült ember is teljes életet szeretne élni. Ebben remélem a változást, azok körében akik cikkeimet elolvasva, talán toleránsabbak lesznek és segítőkészebbek látássérült embertársaikkal.
“Ugyanakkor kicsit olyan misztikus valaminek érzem azt, hogy a született vakokat mindig azért sajnálják a legjobban, mert nem látják a színeket. Szerintem, őszintén szólva, ennél sokkal nagyobb veszteség, ha valaki nem tud síkírást olvasni, vagy nehezen tanul meg térben tájékozódni.
De valamiért az emberek többségének fantáziáját ez ragadja meg először.”
Németh Orsolya
“Arra gondoltam, hogy aki életében sosem látott, sok mindenről más módon alkot képet, mint aki valaha valamennyit látott.
Például a színeket valójában sosem ismerheti meg egy születésétől kezdve teljesen vak ember.
De azt is igaznak tartom, hogy az ép látású emberek agyába érkező információk 80 százaléka a szemük által jut el az agyukba. Tehát a csecsemő korban sem látó gyerekek minden bizonnyal hátrányban vannak látó társaikhoz képest. E hátrányt behozni szinte lehetetlennek tűnik számomra. Hogy nehogy félreértés legyen belőle, leszögezem, hogy veleszületetten vak személyek is képesek a látó társadalomba beilleszkedni és teljes értékű életet élni.
Viszont úgy vélem, hogy ehhez nekik óriási erőfeszítést kell tenniük, ami egy csomó idejüket, energiájukat felemészti.”
Angyal Gábor
“Sokáig én sem tudtam volna elképzelni, hogy milyen, ha megszürkül a világ, majd eltűnik. Nekem a közlekedésben nagyon sokat segítettek a színek és az árnyak. Pl. egy nagy ház árnyéka vagy egy-egy oszlop vagy tereptárgy feltűnő színe. Amikor ezek eltűntek bizony egészen megzavarodtam az utcán. Valahogy minden támpont megváltozott.
Egyszer már megtanultam járni, mikor pici voltam. Közlekedni is megtanultam gyengén látóként. Majd megint megtanultam, mikor 3 hónap alatt redukálódott a látásom színekre és árnyakra. Egyik sem volt annyira más, mint mikor végleg eltűntek a fények.
Mivel maximálisan kihasználtam a látásom így valószínűleg nem is fejlődött ki annyira a térhallásom. Hallottam én mindazt, amit más vak, de teljes pontossággal nem tudtam bemérni a távolságát és a pontos irányát a hangnak.
Annyira lekötött a bottal való közlekedés, hogy valahogy nem volt már biztonság. Na ezért kezdtem el kutyával közlekedni. Bármilyen furcsa, de most pontosan tudom, hogy mikor merre járok és mit kell mondani a kutyának. Nem tud úgy elvinni a csalitosba, hogy ne találjak vissza.
Teljesen olyan, mintha még meg lenne a látásom. Nem pontosan tudnám megmagyarázni, hogy miért, de mégis így van. A botttal mindig meg kellett nézni, hogy amit hallok az úgy van-e. Most pedig csak körül kell néznem és tudom, hogy mi hogy és merre van.
Sok-sok gyerekkori emlékem van és a legtöbb arra vonatkozik, hogyha jártunk legalább egyszer valahol, akkor pontosan megmaradt egy-egy útvonal, épület elhelyezkedése, belső térszerkezete stb.
Az arcok, emberek nem, azt mondják ezeket felejtik el legelőször. Nálam bejött. De az utakat, tereket meg mindenféle környezeti tényezőt pontosan meg tudnék még mondani most is, hogy hol volt vagy mi nem volt ott régen.
Ez is egy adottság.
Sokat segített és segít a térbeli tájékozódásban. A legtöbb veleszületett vaknál ez hiányzik. Gondot okoz, ha felvázolod neki, hogy hogyan néz ki az aluljáró, akkor kiigazodjon rajta, vagyha megváltozik az útvonal, akkor hogyan lehet más irányból ugyanoda eljutni úgy, hogy soha nemjárt a másik irányból.
Én leginkább ezt sajnálom, hogy ez hiányzik nekik. A színek is fontosak, de anélkül inkább el van az ember, mint enélkül. Nagyon sok látássérült kűzd azzal a problémával, hogy az információk tömkelege számára nem rejt értékelhető mondanivalót és ezáltal elenyészik. Ugyanez igaz a siketekre is. Szerintem érdemes lenne erre felépíteni majdan egy kutatást, hogy ez tényleg így van-e és miért.”
Sztakó Krisztina
“Én pl. közel 8 éves koromig láttam, és közvetlenül a látásvesztésem után még oly hűen éltek a vizuális emlékek, hogy gyakorlatilag az első napokban fel sem fogtam, hogy már semmit sem látok.
Ennek természetes hozományaként ki is vittem pár ajtót a kórházfolyosón, rohangálásaim során. 🙂 Arra is tisztán emlékszem, hogy a vizuális képek és emlékek legtovább álmaimban maradtak meg nagyon is élénken. Megvakulásom után még legalább egy évig csak és kizárólag úgy álmodtam, hogy mindent 100%-osan láttam álmomban, hihetetlen volt.
Sajnos ez az idő múlásával fokozatosan elmaradt, és előfordult, hogy csak bizonyos dolgokat vagy személyeket láttam álmomban. Konkrétan él még bennem egy akkori rémálmom, mikor is egyetlen dolgot láttam, de azt tisztán, mégpedig azt, amitől féltem.
Azon kívül viszont semmit, tehát mintha a látás keveredett volna a teljes vaksággal. Aztán nagyon sokáig az volt az érzésem, hogy ha a kezemet, pontosabban az ujjaimat magam elé tettem, hogy látom azokat. Ez persze nem volt igaz, de mégis, a megtévesztésig úgy tűnt számomra.
Ez mind-mind az emlékekből fakad.
Én pl. minden színre emlékszem, és mindig az az érzésem, hogy nem is volnék soha képes ezeket elfelejteni, valahogy annyira természetesnek tűnik a dolog. Sőt, még egymásba keverve is magam elé tudom őket képzelni, ahogy pl. összemosódnak.”
Réhm Attila
„Nincs semmi elképzelésem róluk. Azt tudom, hogy mi a sötét meg a világos, de csak azért, mert azt még láttam. Most már nem látom azt sem, de az emlékeimben tudom, hogy milyen. Színeket soha nem láttam, így azok nekem nem jelentenek semmit. Nem tudom,
hogy az egyik szín miben különbözik a másiktól, számomra a színek sajnos csak megjegyzendő adatok. Így fordulhat elő például, hogy fogalmam sincs, melyik szín harmonizál a másikkal és melyik nem. Ezt ugyanis nem lehet megjegyezni, legfeljebb leírni lehetne, de ezzel az a baj, hogy még az alapszínek és a tipikus kevert színek esetén ez úgy-ahogy menne, a rengeteg árnyalatot lehetetlen lenne leírni és összepárosítani.
Alakokat sem látok, ha elképzelem, tapintom mind azt, ami tapintással teljes egészében átlátható. Ennek azért vannak méretkorlátai. Amikor közlekedem, természetesen igyekszem figyelni a tereptárgyakra, de az utcarészletek bejárásánál nem annyira az alakzatbeli rálátás, hanem inkább egy lejátszódó folyamat részese vagyok. Ez okozza azt, hogy sokal nehezebben tudom megközelíteni ugyanazt a helyszínt egy alternatív útvonalon, mert nem vagy nem jól látom át azt a struktúrát, amit a látó, vagy a korábban látó és most már vak vagy gyengénlátó személy átlát vagy leképez a fejében. Ezért sajna nehezebben megy az útvonalak megtanulása is és a közlekedés sokkal inkább a megtanult útvonalakra szorítkozik.”
Dr. Simon Gergely
Ez a vélemény pedig egy gyógypedagógustól származik:
“Nekem az a véleményem, hogy a vakon született embereknek teljesen megfoghatatlan dolgok a színek. Persze, el tudják sorolni őket, de az csupán egy információhalmaz számukra, semmi tartalommal. Esetleg még valami kézzel fogható tárgyra tudnak asszociálni egy-egy színről (amit sokszor hallottak, tanultak), mint például: alma-piros, vagy fű-zöld, nap-sárga, de nekik fontosabb az alma íze, a fű illata, a nap melege. Szerintem nekik is jutottak színek: a hangszínek, amiből pontosan kihallják a vidámságot, szomorúságot, csalódást az ember hangjából…”
Kokas Cecilia